„Saját filozófiám első számú törvénye” – írta L. Ron Hubbard – „hogy a bölcsesség mindenkinek szól, aki csak el akarja érni. A bölcsesség közembernek és királynak egyaránt szolgálója, és soha nem lenne szabad félelemmel vegyes tisztelettel nézni rá.” Hozzátette továbbá, hogy a filozófiának alkalmazhatónak kell lennie, mivel „a penészes könyvekbe zárt tudás aligha válik bárkinek is a javára, és így értéktelen, hacsak nem lehet felhasználni azt”. Végül kijelentette, hogy a filozófiai tudásnak csak akkor van értéke, ha működőképes és igaz, és ezáltal felállította a Dianetika és a Szcientológia paramétereit.

Hosszú történet az, ahogyan L. Ron Hubbard e tárgy megalapításához eljutott. Mindez tulajdonképpen a század első évtizedében kezdődött azzal, hogy a kis Ron összebarátkozott a feketeláb indiánokkal, akik a montanai Helenában és annak környékén éltek. Ezek közül az emberek közül említést érdemel egy meglett törzsi varázsló, akit a helybeliek Old Tomnak hívtak. Ebben a ritka kötelékben végül a hatéves Ron abban a megbecsülésben részesült, hogy az indiánok a vértestvérükké fogadták, másfelől pedig beleivódott, hogy méltányolja és elismerje a sajátjáétól nagyban eltérő szellemi örökségeket is.

A következő mérföldkő 1923-ra tehető, amikor a tizenkét éves L. Ron Hubbard a freudi elmélet tanulmányozásába kezdett Joseph C. Thompson fregattkapitánnyal – az első olyan amerikai tengerésztiszttel, aki Bécsben ténylegesen Freudnál tanult. Bár L. Ron Hubbard a pszichoanalízist, mint olyat, sohasem fogadta el, ez a hatás ugyancsak sarkalatosnak bizonyult. Ha másért nem is, hát azért – írta később –, mert Freud legalább előállt azzal a gondolattal, hogy „lehet az elmével valamit kezdeni”.

L. Ron Hubbard útjának harmadik döntő eseménye Ázsia, ahol végül két évet nagyrészt utazással és tanulmányokkal töltött. Itt egyike lett annak a néhány amerikainak, akik bebocsátást nyertek Kína Nyugati-dombságának legendás tibeti lámakolostoraiba, sőt Kublaj kán udvari varázslóinak utolsó leszármazottjától tanult. Ám bármilyen lenyűgözőnek tűntek is e kalandok, végül bevallotta, hogy semmi működőképeset, illetve előre megjósolhatót nem talált az emberi elme és lélek vonatkozásában.

1929-ben, az Egyesült Államokba visszatérve, L. Ron Hubbard beiratkozott a George Washington Egyetemre, ahol gépészetet, matematikát, és atomfizikát tanult – mely tudományok mind jó szolgálatot tettek neki később, filozófiai vizsgálódásai során. Valójában elsőként L. Ron Hubbard alkalmazott szigorúan tudományos nyugati módszereket a lelki jelenségek tanulmányozására. Az egyetem azonban egy alapvető módszertanon túl semmit nem nyújtott. Sőt, mint később bevallotta: „nagyon is nyilvánvaló volt, hogy egy olyan kultúrával foglalkozom, s egy olyan kultúrában élek, amely az elméről kevesebbet tud, mint a legprimitívebb törzs, amellyel valaha is érintkezésbe léptem”, és „tudva azt is, hogy a keleti ember nem tudott olyan mélyen és megjósolhatóan behatolni az emberi elme talányaiba, mint amilyen várakozást ébresztettek bennem, tisztában voltam vele, hogy rengeteg kutatást kell folytatnom”.

Ez a kutatás lényegében felemésztette a következő húsz esztendőt. Ez idő alatt nem kevesebb, mint huszonegy népet és kultúrát ismert meg és tanulmányozott, beleértve a Csendes-óceán északnyugati részén élő indián törzseket, a Fülöp-szigetek bennszülött tagalogjait, és ahogy tréfásan mondani szokta, Bronx (New York-i városrész) népét is. Egyszerűen fogalmazva, ebben az időszakban végzett munkájának középpontjában két alapvető kérdés állt. Egyrészt, kibővítve az egyetemen végzett kísérleteit, kutatta a hosszú időn át fejtörést okozó életerőt, az ember tudatosságának forrását. Másrészt, az első kérdéshez elválaszthatatlanul kapcsolódva, meg kívánta határozni az élet közös nevezőjét, mivel érvelése szerint csak ennek megállapításával válna lehetségessé az emberi állapotra vonatkozó hatékony meghatározása annak, hogy mi az, ami igaz, és működőképes.

E kutatás 1938-ban érte el első stádiumát az Excalibur című kiadatlan kézirat formájában. Ez a mű lényegében azt állította, hogy az élet jóval több, mint kémiai reakciók rendszertelen sorozata, és hogy egy meghatározható késztetés alkotja minden emberi viselkedés alapját. Ez a késztetés a túlélés – vallotta –, ami minden emberben a legáthatóbb erőt képezi. Hogy az Ember túlél – nem volt új gondolat. Új gondolat volt viszont, hogy a túlélés a létezés egyetlen alapvető közös nevezője, és ebben minden további kutatás irányjelzője állt.